1.0Gondolatokhttps://liaragondolatok.cafeblog.huLiarahttps://liaragondolatok.cafeblog.hu/author/liara/<p>Várakozás. Milyen egyszerű szó, milyen könnyen kiejthető, mennyi mindent jelent. Jó várakozni egy hosszabb <br />szabadságra, nyaralásra, ünnepekre a családdal, vagy a barátainkra egy ital mellett. <br />Mennyivel rosszabb mikor olyasvalamit vártál, amiről a szívedben valahol nagyon mélyen tudtad, hogy nem lehet a <br />tied. Amit önszántadból toltál el magadtól, még akkor is ha szörnyen fáj. Ha annyira fáj, hogy azt hiszed elviselni <br />se tudod a hiányt ami rádtelepszik miután elengeded a kezét. De döntened kellett, és csak reméled hogy jó döntést <br />hoztál.</p> <p>Tegnap este néztem a csillagokat, egyedül voltam, olyan egyedül mint talán soha az életben. Távol az utcák gyér <br />világításától, távol bármilyen fényforrástól, csak ők voltak felettem, mintha egy fekete vásznat millió helyen <br />lyuggattak volna át apró tűhegyekkel. Még a csillagok is mintha másnak tűntek volna mint amúgy. Talán mert most <br />először más szemmel néztem őket. Sok ezer, megszámlálhatatlan, apró, fényes pötty, szorosan egymás mellé rendezve, <br />vagy elképzelhetetlen távolságokra egymástól. Azon tűnődtem, hogyan szúrhatják így át azt a csontig hatoló <br />sötétséget ami körülveszi őket? Honnan van ennyi erejük hozzá? <br />A reggel olyan távolinak, olyan lehetetlennek tűnt, az utóbbi idő leghosszabb napja volt. A leginkább kimerítő, <br />lezsibbasztó, szívfacsaró, türelmetlen, csapongó gondalotakkal, néma és tétlen várakozással telő nap. És jött az <br />este, a maga megnyugtató sötétjével, a fák szürkésen derengő sziluettjével, a távolinak tűnő zajokkal, a hűvös és <br />friss levegővel. Nem azt hozta el magával amit vártam.</p> <p>Csalódás. A maga nemében ez a kis szó negatív jelentéssel bír, furcsa érzés, de a csalódás maga volt a <br />megkönnyebbülés, a pont egy nagyon nagyon hosszú mondat végén. Egy heteken át tartó, porban és kínban vergődő, <br />mellkas-szorító, fullasztó és legyengítő érzés távozott belőlem, és helyére ült a csalódás. Csak meredtem, lehajtott <br />fejjel, mozdulatlanul. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de észrevettem hogy nincsenek gondolataim. Előtörtek <br />viszont az érzések amiket gondosan lezártam. Minden érzelmi fék feloldódott, minden rámzuhant amitől óvtam magam. És <br />csak telt, csak telt a szívem: bánat, veszteség, bűntudat, düh, fájdalom. Aztán csak tehetetlenül elfogadtam mindazt <br />ami van. Felfogtam és megértettem, hogy így lesz a legjobb, mindenkinek. Ha szereted, elengeded, tartja a mondás. <br />Megtettem.<br /> <br />Döntéseket hozni nem egyszerű, egy kedves ismerősöm azt mondta, úgy kell dönteni, hogy lásd előre mivel számolhatsz <br />majd. Akkor, ott, abban a helyzetben nem értékeltem túl sokra amit mondott, hiszen... hogyan is lehetne a <br />szerelemben előre látni mi vár? Ezért szerelem...mert spontán, csak jön és letaglóz, nem érted miért történik, nem <br />vagy ura a történéseknek, csak érzed hogy felpezsdül a szíved, érzed a vér lüktetését, az adrenalint, a vágyat és <br />szenvedélyt. Agy kikapcs, és azt érzed ez kell, ezt akartad, beleugrasz és nyakig merülsz benne. Ezt nem kaptad meg, <br />erre vágytál, töltöd magad, minden gond távolinak tűnik, semmi sem számít, élvezni akarod az érzést, szeretni és <br />szeretve lenni. Aztán... <br />Agy bekapcs, döntést kellett hozni, és nem a jelen fájdalmas boldogságára alapoztunk. A jövőbe néztünk, a <br />lehetőségeinkbe, ki-ki a saját problémáiba, korlátaiba ütközött, de mégis együtt, egymásért, a másik boldogságáért <br />engedjük el egymást. Jó döntés volt-e? Kiderül ha elkezdünk együtt élni a következményekkel. Fájdalmas volt? Nagyon. <br />Van visszaút? Nemhiszem. Túl sok fájdalommal járt, túl sok lemondással. Inkább a saját boldogságomról mondok le, <br />minthogy nap mint nap egy szomorú szempár várjon aki az életét, a mindenét adta oda értem. Hiány és fájdalom lett <br />volna az osztályrészünk, nem egyenlítette volna ki a szerelem sem a mérleget. Elfogytunk, felőrlődtünk volna, pedig <br />az életben még mindkettőnkre sokminden vár.</p> <p>Nem tudhatom mi volt a rendeltetésem az ő életében, ahogy azt sem tudom neki mi volt a szerepe az enyémben. Talán <br />csak én voltam a fény, aki a helyes utat világította meg előtte. Aki kihozta a sötétségből,  a hazugságokból, aki rendet tett a <br />lelkében dúló zavarban, aki gyengéden mutatta az első lépcsőfokot, hogy a többit már segítség nélkül mászhassa meg. <br />Ennyi volt a szerepem, utat mutatni, jelezni az irányt. Csillag voltam, aki átszakította a fojtogató sötétséget.</p>rich