Csillag

Várakozás. Milyen egyszerű szó, milyen könnyen kiejthető, mennyi mindent jelent. Jó várakozni egy hosszabb
szabadságra, nyaralásra, ünnepekre a családdal, vagy a barátainkra egy ital mellett.
Mennyivel rosszabb mikor olyasvalamit vártál, amiről a szívedben valahol nagyon mélyen tudtad, hogy nem lehet a
tied. Amit önszántadból toltál el magadtól, még akkor is ha szörnyen fáj. Ha annyira fáj, hogy azt hiszed elviselni
se tudod a hiányt ami rádtelepszik miután elengeded a kezét. De döntened kellett, és csak reméled hogy jó döntést
hoztál.

Tegnap este néztem a csillagokat, egyedül voltam, olyan egyedül mint talán soha az életben. Távol az utcák gyér
világításától, távol bármilyen fényforrástól, csak ők voltak felettem, mintha egy fekete vásznat millió helyen
lyuggattak volna át apró tűhegyekkel. Még a csillagok is mintha másnak tűntek volna mint amúgy. Talán mert most
először más szemmel néztem őket. Sok ezer, megszámlálhatatlan, apró, fényes pötty, szorosan egymás mellé rendezve,
vagy elképzelhetetlen távolságokra egymástól. Azon tűnődtem, hogyan szúrhatják így át azt a csontig hatoló
sötétséget ami körülveszi őket? Honnan van ennyi erejük hozzá?
A reggel olyan távolinak, olyan lehetetlennek tűnt, az utóbbi idő leghosszabb napja volt. A leginkább kimerítő,
lezsibbasztó, szívfacsaró, türelmetlen, csapongó gondalotakkal, néma és tétlen várakozással telő nap. És jött az
este, a maga megnyugtató sötétjével, a fák szürkésen derengő sziluettjével, a távolinak tűnő zajokkal, a hűvös és
friss levegővel. Nem azt hozta el magával amit vártam.

Csalódás. A maga nemében ez a kis szó negatív jelentéssel bír, furcsa érzés, de a csalódás maga volt a
megkönnyebbülés, a pont egy nagyon nagyon hosszú mondat végén. Egy heteken át tartó, porban és kínban vergődő,
mellkas-szorító, fullasztó és legyengítő érzés távozott belőlem, és helyére ült a csalódás. Csak meredtem, lehajtott
fejjel, mozdulatlanul. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de észrevettem hogy nincsenek gondolataim. Előtörtek
viszont az érzések amiket gondosan lezártam. Minden érzelmi fék feloldódott, minden rámzuhant amitől óvtam magam. És
csak telt, csak telt a szívem: bánat, veszteség, bűntudat, düh, fájdalom. Aztán csak tehetetlenül elfogadtam mindazt
ami van. Felfogtam és megértettem, hogy így lesz a legjobb, mindenkinek. Ha szereted, elengeded, tartja a mondás.
Megtettem.

Döntéseket hozni nem egyszerű, egy kedves ismerősöm azt mondta, úgy kell dönteni, hogy lásd előre mivel számolhatsz
majd. Akkor, ott, abban a helyzetben nem értékeltem túl sokra amit mondott, hiszen… hogyan is lehetne a
szerelemben előre látni mi vár? Ezért szerelem…mert spontán, csak jön és letaglóz, nem érted miért történik, nem
vagy ura a történéseknek, csak érzed hogy felpezsdül a szíved, érzed a vér lüktetését, az adrenalint, a vágyat és
szenvedélyt. Agy kikapcs, és azt érzed ez kell, ezt akartad, beleugrasz és nyakig merülsz benne. Ezt nem kaptad meg,
erre vágytál, töltöd magad, minden gond távolinak tűnik, semmi sem számít, élvezni akarod az érzést, szeretni és
szeretve lenni. Aztán…
Agy bekapcs, döntést kellett hozni, és nem a jelen fájdalmas boldogságára alapoztunk. A jövőbe néztünk, a
lehetőségeinkbe, ki-ki a saját problémáiba, korlátaiba ütközött, de mégis együtt, egymásért, a másik boldogságáért
engedjük el egymást. Jó döntés volt-e? Kiderül ha elkezdünk együtt élni a következményekkel. Fájdalmas volt? Nagyon.
Van visszaút? Nemhiszem. Túl sok fájdalommal járt, túl sok lemondással. Inkább a saját boldogságomról mondok le,
minthogy nap mint nap egy szomorú szempár várjon aki az életét, a mindenét adta oda értem. Hiány és fájdalom lett
volna az osztályrészünk, nem egyenlítette volna ki a szerelem sem a mérleget. Elfogytunk, felőrlődtünk volna, pedig
az életben még mindkettőnkre sokminden vár.

Nem tudhatom mi volt a rendeltetésem az ő életében, ahogy azt sem tudom neki mi volt a szerepe az enyémben. Talán
csak én voltam a fény, aki a helyes utat világította meg előtte. Aki kihozta a sötétségből,  a hazugságokból, aki rendet tett a
lelkében dúló zavarban, aki gyengéden mutatta az első lépcsőfokot, hogy a többit már segítség nélkül mászhassa meg.
Ennyi volt a szerepem, utat mutatni, jelezni az irányt. Csillag voltam, aki átszakította a fojtogató sötétséget.