Visszatérve a blogomra, megdöbbenve láttam, hogy ebben az évben egyetlen kis nyúlfarknyi írás került ki a kezeim közül, az is év elején. Sajnos eddig pontosan ennyi időm volt magamra, – az érzéseimre, az életemre, a gondolataimra – vagyis semennyi, és erre egy szomorú, de tanulságos esemény kellet hogy rádöbbentsen, amiről majd írni fogok, talán most, talán egy másik alkalommal. A mostani írásom is részben ehhez a témához kapcsolódik, vagyis: Miért szaladunk át az életen?
Rohan az élet, rohanunk utána hanyatt-homlok. Olyasminek tudom ezt elképzelni mint egy futóversenyt. Egy felfestett vonal előtt állunk, idegszálak kifeszülve, a közönség moraja halkul. Méregetem az ellenfelet: vajon gyorsabb lesz? Erősebb? Tisztességesen fog versenyezni, vagy az első adandó alkalommal elrúgja a bokám? Aztán eldördül a startpisztoly, az adrenalin pumpál a vérünkben, megfeszülünk, lehetőségeinkhez mérten rohanunk. Van egy kitűzött cél, arra fókuszálunk, afelé igyekszünk, minden más mellékes és csupán zavaró tényező. A versenyszellem genetikailag kódolva van bennünk, hát hogy máshogy reagálhatnánk? Ahogy igyekszünk a cél felé hol bukdácsolunk, hol arccal előre elbukunk, ki feláll és folytatja, ki pedig feladja. De megéri így végigrohanni az életen? Megéri ennyire komolyan venni mindent? Nem lehetne csak simán, lazán, barátainkkal, családunkkal karöltve, nevetve végigsétálni a pályán, ha pedig mégsem sikerülne akkor pedig mosolyogva, bólogatva, egymás kezét fogva lesétálni a színről? De, biztos lehetne, sajnos a többség nem ehhez a típushoz tartozik, ahogy én sem.
Mindig mások tetteit, viselkedését nézzük, vesszük alapul és másoljuk le. Aki most hevesen rázza a fejét, hogy: „nem-nem, én aztán nem…” no, azt sajnos el kell szomorítsam, mert mind ilyenek vagyunk. Belekerülünk az életbe, vagyis megszületünk, és tudtunkon kívül már el is indultunk egy versenyen ami egész életünket végig kíséri. Igazodunk másokhoz, megpróbálunk beleolvadni egy csapatba, úgy idomulni, hogy a tömegnek megfeleljünk. Régebben tinédzser korban, most már azt kell mondanom kisgyermek korban elkezdünk változtatni a stílusunkon, szokásainkon, beszédünkön, kinézetünkön, kifejezéseinken sokszor önálló énünk, gondolataink, véleményünk kárára. Később is mindig a „versenytársainkat” nézzük, milyen munkája, mennyi pénze, milyen háza, mobilja, autója van, de a valós életébe amit talán önmaga elől is elbújtat, na abba nem látunk bele, pedig ott lehetne igazán nagy kontrasztokat találni. Igazítjuk saját magunkat is ezekhez az ideákhoz, mindig maximumon pörögve, sokszor családot, kapcsolatokat, gyereket, szülőket félretolva magunk mellől, mert ugye ők sokszor csak a „zavaró tényezők” a verseny során.
Sok kapcsolatot láttam tönkremenni a férfi hibájából a pénzhajhászat miatt ahol eleinte nem fordítottak elég időt a társukra mert „egész nap melózok hogy éljünk olyan szinten mint a szomszédék/haveromék/kolegámék, miért nem érted meg?”. (Itt tulajdonképp mi a férfi célja? Anyagi biztonságot teremteni a családjának, ami egy nagyon szép és becsülendő dolog, de sokan elcsúsznak rajta.) Aztán mikor az anyagi jólét megvan, már nem AKARTAK időt szakítani a másikra mert „úgy belefásultam az életbe, mindig ugyanaz a monotonitás, ideje lenne egy kis változatosságnak”. És a „változatosság” általában egy fiatal, csinos szerető képében mutatkozik meg, vagy a hirtelen haverok és éjszakai élet iránti lelkesedésben.
De, hogy ne csak a férfiakról essen szó, a nőknél is hasonló a helyzet. Hogy is van nálunk ez? Pasizás, flörtölés, tombolás, aztán megtaláljuk az igazit akivel több szempontból is klappolunk. Házasság aztán gyerekvállalás, és sok-sok egyforma év telik egymás után. Hiába teremt meg sok férfi mindent a családjának, sok esetben a nő beleún, „nem ilyen korán akartam férjhez menni, családot vállalni, anyámék, anyósomék akartak unokát” vagy „még élni akarok, barátnőzni, bulizni, mert nekem ez kimaradt és most jár”.
Eltávolodnak egymástól mert fontos a pénz, a megélhetés a jólét, de ha ezeken túllépnek, fontos hogy NAGYOBB házuk legyen mint a szomszédnak (de minek?), fontos hogy JOBB kocsi legyen mint a kollegának (de miért?). Fontos hogy nagyobb tévé legyen, jobb cuccaink legyenek, a gyerekek menő suliba, oviba járhassanak, legyen nekik minden kacat, kérés és bizonyítás nélkül adjunk a seggük alá mindent, több tízezres tablet, százezres telefon stb. addig sem kell velük szót váltani amíg nyomok a markába egy húszast, aztán mehet ahova szeretne. Sok családot látok több milliós autóval furikázni, szülők menő trendi cuccokban, kezükön nyakukba százezres ékszer, márkás papír bevásárlós táskák tucatjaival a karjukon butikokból ki-be. Gyerekek jobb esetben csavarognak, bandáznak, rossz esetben lezüllenek. De persze nekik is mindenük megvan, egy havi fizetésem lóg egyik-másik kamaszon, ruháikra, cuccaikra nem vigyáznak, mert majd úgyis lesz másik. Családi vacsi, ünnepek, szülinapok addig tartanak míg a közös szelfi elkészül, aztán mindenki megy a maga dolgára. Intimitás, boldogság, egymással törődés eltűnt.
Jólét, oké az megvan, szuper, megérte érte végiggürizni az életet. És azon kívül mi maradt? Egy tönkrement házasság, egy vagy több neveletlen gyerek, aki ezt a példát látta a szüleitől tehát neki ez a normális. És egyik generáció a másik után nő fel így, ilyen körülmények között. A szülők mennek a fejük és érzéseik után, önfegyelem, a családért való önfeláldozás eltűnt valahol apámék generációjánál. Elfelejtik hogy kevesebb pénzzel boldogabbak voltak a kapcsolatuk elején, elfelejtik hogy az ő szüleik hogyan éltek szerényen de lélekben gazdagon.
Rohanunk, és azt vesszük észre, hogy elfogyott a pálya, de nincs cél. Nem érünk a végére, nincs miért szaladni, nem vár a nagy FINISH felirat, nem szakítjuk át a célszalagot, nem üdvözöl fotósok hada, nem vár senki és semmi. Akkor és ott visszanézve rádöbbenünk, hogy minden ami fontos LEHETETT volna (mert a döntés előttünk volt attól, hogy nem éltünk vele) már mögöttünk van. Eldobtuk, leéltük, nem tartottuk fontosnak, hátráltatott szóval kiiktattuk, irányt mutatott, terelgetett volna, ami akkor azt jelentette: akadályozott, beszabályozott. Visszanézve az útra amin haladtunk, már kár bánkódni, ott állunk majd egyedül, család, barátok nélkül egy olyan helyen ahol pénz és menő cuccok nem számítanak. Hiába tudjuk mi lesz a vége, mégis rohanunk, nem állunk meg, nem törődünk a másikkal. De miért?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: