Álmok

Igen, nekem is vannak, vagy legalábbis voltak álmaim. Addig a pontig amíg rájöttem, hogy egy-egy álom rossz emberhez van társítva. Akitől mindent vártam, attól semmit sem kaptam. Akitől semmit sem vártam, Ő mindent adott.

A régi önmagam, 4 év 8 hónap elfecsérelt idő tanulságát levonva kijelenti, hogy többet nem esik szerelembe. Mekkorát tévedett… 

Azt hittem ő lesz az igazi, az első és az utolsó, aki szeret, elfogad, megbecsül, és talán kiáll értem. De egyiket se tette, és erre lassan és fájdalmasan kellett rájönnöm, hosszú boldogtalan évek alatt. Sok mindent kihagytam, sok mindenről lemaradtam, sok mindent a vállamra vettem miatta. Ő pedig viszonzásképp átvert, kihasznált érzelmileg és anyagilag is. Hosszas szenvedés után rájöttem, hogy nincs tovább, kiábrándultam belőle, bele valaki másba. Akkor már kapkodta volna az utolsó szalmaszálakat, gyűrűt ígért, szép jövőt, hogy majd megmondja az anyjának, engem szeret, velem akar lenni, de akkor már tudtam, hogy mikor hazudik. És ő mindig hazudott. 4 év 8 hónapon át végig.

Én pedig szerelmes lettem egy emberbe, akit nem lehetett volna szeretnem. Leígérte a csillagokat is az égről, én pedig bekajáltam. Tudta hol van egy sebzett naiv szív leggyengébb pontja, és ő azt megtalálta. Szerelmet vallott minden percben, együtt sírtunk együtt nevettünk, izgalmas volt és pezsdítő. Minden pillantásától égett a bőröm, minden mosolyát vártam. Minden mást feledtem, ő volt az életem, ő volt aki számított, ő volt akkor minden. Titkos volt ez a kapcsolat, de egy ekkora érzelmet nem lehet titkolni. Lassan levakartam a rózsaszín szemkötést, és nem volt alatt semmi, csak hamis ígéretek, hazugság, és megbélyegzés. Talán ő volt a legnagyobb szerelem? Talán inkább a legnagyobb kétségbeesés szülte szenvedély… De a leghazugabb biztosan. Közben pedig magamra sem ismertem. Néztem a tükröt, de nem én néztem vissza magamra. Egy lány volt, fáradt öreg szemekkel, belenyugvással hogy sosem lehet boldog, így hát élt a pillanatnak, elfelejtve az értékeit és önmagát. Ezt láttam a tükörben, ez voltam akkor, de változtatni gyáva voltam.

Az elmúlt közel 5 év szerencsétlen szerelmei és próbálkozásai meghagyták rajtam a vörösen izzó billogot. És akkor betelt az érzelmi poharam. Menekültem az addigi életemtől, az emberektől, attól hogy szembe kelljen néznem magammal és a tetteimmel amiket önkívületben csináltam. Messze jutottam. Olyan helyen kötöttem ki, amire legutolsóként fogadtam volna. Ő várt rám, egy kedves fiú, hátát egy piros autónak döntve a vasútállomáson. Várt rám a hihetetlen rajongásával, a reményeivel, a szeretetével, a mindenre készségével. Elsőre megláttam az ő billogát is. Vörös volt az is mint az enyém. Nem hittem hogy bármi lesz ebből a találkozásból, úgy gondoltam, most én játszok, és én fogok nyerni. Nyertem is, de nem azt amire akkor számítottam.

Elsőre mit éreztem? Semmit leginkább. Éreztem a jelenlétét, hogy meg akar kapni, hogy tetszem neki, hogy minden mozzanatom figyeli, hogy minden rezdülésem várja. Láttam a feszültséget rajta amikor közelebb kerültem hozzá, láttam hogy vizslat a szeme a visszapillantóban, egész úton hazafelé. Ezt akartam kihasználni, megkapni, elvenni, megrágni, megenni. Csábítónak éreztem magam, tele bujasággal és irányításvággyal, vékony voltam, és dögös, olyan, amivé három hónapnyi önpusztítás tett. (Három hónap, amely alatt mindent megváltoztattam magamon és magamban, hogy a titkos szerelmem szeressen, hogy legyek elég jó neki, de nem lettem.) Gondoltam hát:  itt ez a fiú, bejövök neki, akar engem. Akkor hát az engem megbántó férfiak összes bűnét vigye el Ő! (Buta gondolat volt, hiszen nagy kárt is okozhattam volna ezzel az önös érdekből született ötlettel, de akkor és ott erre volt szükségem.) Láttam hogy Ő is játszani akar, így hát játszani kezdtem Vele. Én akartam végre a győztes lenni. Ugyan, mikor fogunk mi legközelebb találkozni? Ezen a három napon kívül mi közünk lesz egymáshoz? Ha valaki akkor előre tudta volna vetíteni egy vásznon a jövőt, hogy megnézhessem….

3 nap.  Az a 3 nap volt a szabadság, a boldogság, a minden. Vele, úgy éreztem egy másik világban vagyok, ahol soha sem törték össze a szívem. Ahol nincs bánat, ahol élvezzük egymást, ahol minden este szexelünk, ahol egymásba fonódik a tekintetünk és a kezeink. Ahol hallom a szíve dobbanását, ahol nevetek és boldog vagyok. Ahol nem kell titkolóznunk, nincsenek figyelő tekintetek, ahol bátran kiélvezhettük egymás társaságát. Aztán véget ért a három nap és nekem vissza kellett mennem a valóságomba. Úton hazafelé rájöttem, lehetne Ő is a valóságom, lehetne ez több mint amiért jöttem, amit itt hagytam. Távolság? Nem hiszem hogy akadály. Az legyőzhető. Ő pedig elvarázsolt. A lelkesedése, a hite, de leginkább ahogy éreztette hogy én vagyok a minden, én vagyok az ő istennője. Azok a szemek… beleszerettem.

Most elégedett vagyok.  Itt gubbasztok a közös kis bérelt lakásunk ülőgarnitúráján ahol gépezni szoktam, körbenézek, és itt minden rólunk szól. Ez a kis konyha… elmosolyodom hogy mennyit vesződtünk a hűtővel ami folyton engedte magából a vizet. A szoba ami az Ő territóriuma, főképp a számítógépasztal. Az a szedett-vedett állatmintás gyerekszoba-szőnyeg amit az anyukája adott…  el sem akartam hozni mikor megláttam. De valójában ez is olyan mint minden más az életben: mindegy hogy milyen, menő vagy nem menő, ha a szívedhez nő, tökmindegy ki mit mond, szereted és kész. Az a szőnyeg már ott van megszokva, ahogy Ő mondaná. 

Lassan egy éve hogy összeköltöztünk, elhinni is nehéz, hiszen alig érzékelhető az idő. Egyik hónap a másik után telik. Persze már nincs meg az a bizonyos „újdonság varázsa” de megvan a szeretet, az összetartozás érzése. A varázs, amivel megnyert magának átalakult szeretetté, összetartozássá, megbecsüléssé. Vannak mögöttünk nehéz időszakok, sok munka, sok fáradtság, de itt vagyunk egymásnak. Néha rá kell döbbenteni Őt arra hogy ez egy kapcsolat, ezt gondozni és ápolni kell hogy fennmaradjon. Azt hiszi hogy ez is egy olyan játék mint amikben előzőleg élt, ahol taktikázni kell, ahol az győz aki később mondja ki hogy bocsáss meg! Pedig ez a való élet, én valóban szeretem, és valóban jó vele. Taktika nélkül kellene viszonyulnia hozzám, de valahol érthető hogy ez nehezen megy neki, hiszen ott van az a francos vörös billogja amit más nyomott a szíve mélyébe. De persze egy szót se szólhatok, hiszen az én billogom is itt van, az is kitörölhetetlen. Jó kis falat építettek szívünk köré a rossz tapasztalatok…

(Zárásképp: ez a bejegyzés 2014.-ben született, de teljes formáját most nyerte el. Ugyanakkor, visszaolvasva úgy érzem a mai napig sem vesztett értékéből és igazságából.)