Emlékezni jó?

Érdekes dolog ahogy egy percre megállva visszatekintek az idáig eltelt időmre, az életemre. Furcsa, de a gondtalan gyerekkorom élményeiből nem maradt meg túl sok minden, talán mert annyira gondtalan volt. Kisgyermekként megszoktam a kis falumban lakó embereket, nem költöztek ide mások, csak az ismert emberekkel találkoztam nap mint nap. A boltban ugyanaz a boltosnéni fogadott, délutánonként ugyanazok az idősek ültek ki házuk elé, ugyanazokkal a gyerekekkel bicajoztam, játszottam, bandáztam. Akikkel eggyütt születtem, azokkal jártam később oviba és suliba. Olyan egyszerű volt minden. Volt a megszokott, a természetes, mindennapos, és volt ami idegen volt számomra, az egyértelműen rossz volt. Gyerekfejjel legalábbis. De amint új emberek, új érzések, új élmények és új kapcsolatok léptek az életembe, megszaporodtak az emlékek. Jók, rosszak, vegyesen. A változások számomra sosem voltak pozitívak, valahogy ilyen beállítottságú lettem. Szeretem az állandóságot és a biztonságot. Az általános iskola magányosan telt, valahogy úgy éreztem nem tartozom sehová. Nem voltam se kifejezetten jó tanuló, tehetséges diák, nem voltam szép, jó szavaló, ügyes sportoló. Csak az érdekelt amiben örömömet leletem, ami valóban érdekes volt, lebilincselő, vagy ami lefoglalta a kézügyességem. Minden rajzomról, alkotásomról azt hittem hogy a világot rengető csoda. És pont ennyire büszke is voltam magamra és arra amit elértem. És pont ennyire le is tört amikor csak a sztárdiákok neveit olvasták fel évzárón. Sosem kerültem fel az “akikre büszkék vagyunk” falra, pedig kezdetben minden pályázatra beadtam a munkám, minden versmondó versenyen ott voltam és minden helyesírási megmérettetésen indultam. De mindenhonnan visszadobtak, na nem azért mert nem voltam elég jó, hanem mert én nem “azoknak a bizonyos befolyásos” szülőknek a gyereke voltam. Tisztán emlékszem, hogy biológia órára lehetett beadni egy rajzpályázatot a környezetvédelemmel kapcsolatban. Összegyűjtöttem a zsebpénzem és vettem egy nagy rajzlapot, márkásabb színesceruzát, megrajzoltam, határidőben le is adtam. Én voltam talán az egyetlen. Vártam hetekig, hónapokig, majd vettem a bátorságot és rákérdeztem a tanítónéninél. A szekrény aljából előkaparta a sokáig óvott-védett rajzom ami már gyűrött és foltos lett, és közölte: Igen, el is felejtettem, megnyerted a versenyt. Egy országos versenyt. És odanyújtotta a munkám. Az Én munkám. Amit a két kezemmel, becsülettel, várakozással, izgalommal csináltam. Meg sem kérdeztem, hogy ha én nyertem hol a nyeremény amiért szenvedtem. Bárgyú mosollyal megköszöntem és kirohantam a teremből. Beültem egy üres terembe, széttéptem a rajzom és sírtam. Sírtam mert én próbálkoztam mégsem jutottam sehova, sírtam mert ha jutottam is valahova akkor sem értékelték. Sírtam, mert gyerekként többre nem volt erőm, sírtam, hogy az én szüleim már sosem fogják büszkén kihúzni magukat mikor hallják a nevemet az évzárón. Azt hiszem akkor kezdődött a magányom ami az általános iskolás éveimet végigkísérte. Többet nem próbálkoztam, minden szakkörről kiléptem, abbahagytam azt is amiben tehetséges voltam. Az órákon elvoltam, az addig 4-es 5-ös szintem lett 3-as. Megcsináltam amit kötelező volt, délutánonként walkman-nel a fülemen üldögéltem, és cserélgettem a Bonanza kazettámat a Tankcsapdára. Egy dolgot szerettem, a könyvtárat. Napközi helyett oda ültem be és olvastam. Rengeteget. Így telt el 5 évem. A tanárok, a szüleim azt hitték lázadok, kamaszodok, pedig csak nem értették meg a csalódásom. Nemrég meséltem el ezeket a sérelmeket édesapámnak, kiváncsi voltam emlékszik-e azokra az időkre, milyen kiskamasz voltam, mik történtek, ők milyennek láttak akkor. Bevallotta hogy nem is sejtette mi megy végbe bennem, kérdezte miért nem mondtam el ezt akkor? Én csak lehajtott fejjel néztem:”Ha büszkék nem lehettetek rám, mert nem engedték a tanárok hogy én is sikereket érjek el, hogy az én nevem is felolvassák mindenki előtt, akkor meg miért csináltam volna?” “Talán azért mert Mi így is büszkék voltunk rád.” Újraélni az emlékekeket hol jó hol rossz érzés. Ezt az emléket újra megsirattam, újra egyedül, a szobám falai közt. De most már fel tudok állni és le tudom törölni a könnyeimet, és szembe tudok nézni az engem elnyomni akaró emberekkel. Azt hiszem ezek az évek is nagyban hozzájárultak ahoz a személyisgéhez, ahoz az emberhez aki most vagyok. Törtetek, tűzön vízen át haladok addig amíg el nem érem amit akarok, és ez most már így van jól. Nem is tudnék másmilyen lenni, csak az a rohadt megfelelni akarás ne kísertene azóta is.
Szomorú dolognak tartom, hogy valószínüleg ez nem csak velem történt így, nem csak az én kedvemet vették el a befolyásos szülők és az általuk “lefizetett” tanárok. Gyerekek álmainak összezúzásában azt hiszem ötöst kapnak a volt tanáraim, ezúton is csókoltatom őket és várhatnak féllábon a nem is tudom hány éves osztálytalálkozón.