Vajon mikor válik valaki felnőtté? Mi az a határvonal ami után már nem vagyunk többé “éretlenek”? Érettségi? Első tartós kapcsolat? Első munkahely? Elköltözés a szülőktől? Nos, talán mindenkinek más. Nekem a felsoroltak mind a múltam részei, volt ami azt adta amit vártam, volt ami nem, de egy biztos; nem ezektől lettem felnőtt. Azt hiszem akkor éreztem a felnőttség első fuvallatait, amikor elkezdett igazán hiányozni a gyermekkorom.
A szalmaillatú nyarak, a forró és párolgó betonon mezítláb szaladgálni egy nyári eső után. A dédszülők kis parasztháza előtt üldögélni nagyszüleimmel a nagy akácfa alatt. Ibolyát szedni a szomszéd néni háza elől és cérnával kis csokrokba kötni, hogy anyut és mamát meglepjem. Apukámmal csavarogni a kis trabanttal, ami 60 km/h-val közlekedett ugyan, de érdekesebbnél érdekesebb helyekre vitt, és volt időm nézni a tájat, az embereket, a falvakat amiken áthaladtunk. Veszekedni a nővéremmel mert a színes körömlakkjait utólsó cseppig kikentem, pedig csak festeni szerettem volna. Játszani amíg anyu mosogat, vagy figyelni aput hogyan kell hasogatni a gyűjtóst. Az akkori nyarak szombat délelőttjein a közeli kisvárosba szoktunk vonatozni anyuval vásárolni. Élénken él bennem az az emlék ahogy a vonatra várva ülünk a régimódi világosbarnára lakkozott padon, szép nyári nap van, a sínek fölött a délelőtti hőtől hullámzik a levegő, csak egy kis szellő jár ami épp csak megborzolja a piros muskátlik szirmait. És mi ott ülünk a padon, és én a legfinomabb útravalót eszem: friss ropogós párizsis zsemlét. Hiányoznak a szombat reggelek amikor anyu ágyba hozta a tejeskávét, hogy aztán sprintelhessek az ágyukba tévézni egy kicsit. Hiányoznak azok a gondtalan nyarak, a virágillatú tavaszok, az igazi hideg-havas telek, de úgy érzem leginkább az otthon hiányzik. A nyugalom, a béke, a csend és minden ami az otthon szó kimondásával simogatja az ember lelkét. Anyukám kedves, mindent elnéző mosolya, apukám bölcs, szerető szeme, az otthon olyan illata ami sehol máshol nincs, és a falu ahol még a levegő is édes.
Sajnos azzal kellet szembesülnöm hogy a gyerekként annyira vágyott felnőtt szabadság nem olyan amit elképzeltem. Szabad és független lettem, de a szürke mindennapok jobban bekorlátoznak mint eddig bármi más. Dolgozom hogy befizessem a számláimat és gyakran megesik hogy már a következő fizetést várom. Vagy várok valami jobbat, könnyebbet. Néha magam sem tudom, csak érzem hogy valami hiányzik.
Vajon a szüleimnek is ilyenek voltak a mindennapjai? Dolgozni, gyerekeket ellátni, aztán fáradtan lefeküdni aludni? Akkoriban én azt láttam hogy fáradtan ugyan, de mosolygósan és szeretettel telve tették otthon a dolgukat, foglalkoztak velünk és becsülettel neveltek minket. A karácsony mindig családi ünnep volt, fenyő- és bejgli-illatú. A telek még fagyosak voltak, a nyarak pedig forrók, mégis munkára ösztönöztek bennünket hogy becsüljük azt amit érte kapunk. Nem a markunkba gyűrt pénzzel vagy drága ajándékokkal, tévé elé beültetve neveltek. Olvastunk, kirakósoztunk, társasoztunk együtt. Ha voltak is ellentéteik mi abból semmit sem észleltünk. Ha jöttek-mentek puszival búcsúztak egymástól, és apu minden tavasszal virágzó kökényággal lepte meg anyut. Ahogy azóta is minden évben. Csak mi kirepültünk a fészekből, ők egymásra maradtak, de az a szeretet most is ott van a szemükben. Sosem volt semmink, mégis mindenünk megvolt, megvolt a család egysége, és a szeretet ami manapság olyan ritka. A mai családi kapcsolatokat elnézve én még szerencsésnek mondhatom magam. Hiányoznak azok az idők amiket gyerekszemmel olyan könnyűnek láttam. Valószínűleg nekem volt csak az, a szüleimnek nehéz volt megteremteni a megélhetést, de ott rejlik a dolog nyitja hogy mi, gyerekek ebből nem észleltünk semmit. Kaptunk gyermekkort ami manapság nagy kincs.
Ha egyszer majd megadatik nekem az hogy anya lehessek, szeretnék csak feleannyira jó szülő lenni mint amilyenek az én szüleim. Ugyan már nem vagyok aktívan a mindennapjaik része, de még mindig a vállamon érzem a biztonságot nyújtó kezüket. Tehát, mikor is nőttem fel igazán? Akkor amikor először visszasírtam azokat az időket amikor a szüleim ölébe bújva, behunyt szemmel élveztem a nyugalmat és a biztonságot. A szép lakás, jó autó, dögös pasi, jó cuccok nem tesznek naggyá, maximum jó mutogatni, villogni velük. A korombeliek ezt sokszor elfelejtik, meg azt is hogy honnan indultak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: