Van egyáltalán ilyen szóösszetétel: gyanúsan tökéletes? Mint a western-filmekben amikor a széltől cserzett képű főhős egy ördögszekerektől futtatott kies sivatagban áll egymagában, összehúzott szemmel körülnéz és kijelenti: minden csendes… túl csendes. Olyankor szokás bevágni egy pisztolydörrenést ami végképp átírja a film menetét és pár pillanatig feszültségben tartja a nézőt. Valahogy ilyesmi érzés lehet a gyanúsan tökéletes is. Csak az a kérdés az történik amire számítunk, vagy az amire nem?
Ha egy kapcsolat szép is, jó is, minden klappol, anyuka-apuka szeret, szülők-barátok-barátnők-rokonok elégedettek és bizonyítottan én csinálom a világ legjobb lecsóját (anyukáét is beleértve (büszke vigyor)) akkor miért kezdek el hirtelen rémeket látni, és miért vélek felfedezni minden fűcsomó alatt kutyaszart? A megszokotthoz képest hosszú ideje vagyunk külön a párommal, kb. fél éve kopogtatott nálam egy külföldi munka lehetősége és én bólogatva igent mondtam. Féltem attól hogy mit fog csinálni egyedül, hogyan látja el az addig nagy ívben elkerült házimunkát, de nagy meglepetésemre (és büszkeségemre) helyt állt mindenben. Féltem attól is hogy én hogyan birkózom meg a hiányával egy idegen országban, idegen emberekkel körülvéve, hogyan alkalmazkodom, hogyan bizonyítok majd a munkámban. Persze jóval könnyebb volt legyűrni az elmúlt hónapokat mint ahogy hittem, de álmomban se gondoltam volna hogy a finisre fogok kifulladni. És most ütött be nálam valami. Elkezdtem rémeket látni, a múltban történt apróságokból elefántot csinálni, jelentéktelen dolgokból vitát generálni, rémeket látni ott ahol nincsenek, gyanúsan figyelni a semmit, épphogy csak a Zsolnay-készletet nem kezdtem el törni. Nem is értettem miért van ez. Aztán eddig fel sem merült dolgok kezdtek csírát bontani a lelkemben. Vagyis jobban belegondolva az agyam túlságosan női részében ahol a kreatív kitalációk, a brazil szappanoperák és a folytonos gyanúk laknak összeturmixolva. Milyen lesz újra visszaállni a rendes kerékvágásba? Menni fog? Újra együtt leszünk nap mint nap, újra egy ágyban alszunk, újra én csomagolom a szendvicsét és újra én integetek az ablakból ha sétál munkába. És ahogy fél éve attól féltem hogy a kiutazásom borítja fel az egyensúlyunkat, most attól kezdtem el tartani hogy a hazamenetelem okozza majd azt. Kapaszkodnék a jelenbe de a hetek folynak ki a kezeimből. Bezzeg ilyenkor pörög az idő…
Az a normális életvitelünk, vagy ez ami muszájból kialakult, ami jelenleg van? Kezdem magam itt otthonosan, otthon pedig idegennek érezni. Lehet hogy pont ez az a jel, amikor össze kell csomagolni és végleg hazautazni? Érzem magamban a kettősség feszültségét, mennék is, maradnék is. Mi van ha minden akkor fog összeomlani ha hazamegyek? Mint azoknál a pároknál akik hosszú ideig jól megvannak, aztán eldöntik hogy összeházasodnak és akkor vége mindennek, csúnya válás, ócsárolás, vagyonelosztás. Mi van akkor ha a külön töltött fél év akadályát gyanúsan tökéletesen ugrottuk át? Nincs semmi látható-érezhető okom az aggodalomra, de az érzés itt motoszkál. És ha ez is olyan mint egy lappangó betegség? Félek hogy én leszek az a katalizátor ami beindítja a negatív folyamatokat, és miattam visszafordíthatatlanul elkezdünk csúszni a lejtőn. Félek, és a félelmeim mint minden nő, öntudatlanul is a hiszti mögé rejtem, ahelyett hogy elmondanám neki a feszültségem okát. Sokat segítene egy “minden rendben lesz, minek aggódsz hülyeségeken, már megint kis butus vagy” ölelés Tőle. Csak remélni tudom hogy ezt a bejegyzésemet is elolvassa ahogy az eddigieket is, és megérti a “mit-miért”-et, hogy nem bántani akartam csak így jött ki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: