Beköszönő

Így első nekifutásra, írnék egy rövid kis ismertetőt magamról, és arról amiért ezt a blogot létrehoztam. Szerintem sokunk életében vannak gyakran olyan pillanatok amikor hirtelen jön egy borús eget átszakító fénysugár, egy múzsa csókja vagy akármi amit csak el tudunk egy ilyen pillanatnak képzelni… és úgy döntünk írnunk kell. Magunkba kell nézni, számot vetni, értelmezni a körülöttünk levő világot, emberi kapcsolatokat. Nekem a nagy megvilágosodások ilyenek: leülök egy csendes helyen valahol a saját kis vackomban, előkapom a laptopom, vagy éppen ami kéznél van és gondolatok megörökítésére alkalmas. És írok. Mindent az elejétől a végéig. Többnyire azért hogy megértsek egy adott helyzetet amibe cseppentem, vagy amit másoktól hallottam, és hogy észrevegyem az apró összefüggéseket, azokat a halvány szálakat amiken egyébként átfutnék. Sokszor van ilyen késztetésem, csak sokszor nincs rá lehetőségem. De azért azokat a pillanatokat sem mindig hagyom elúszni. Volt hogy munka közben hirtelen beütött egy gondolat, a vége egy összefirkált szedett-vedett vers lett, ami olyan depresszívre sikerült hogy inkább kihajítottam a csudába. De az írások, azok azért jók mert visszaolvasva tükröt tartunk magunk elé. Megmutatják mennyit fejlődtünk, mennyiben változtunk, miért úgy cselekedtünk az adott helyzetben ahogy, mit csináltunk jól, és mit bánunk azóta is. Vissza tudjuk szedegetni a szálakat, meglátjuk a miérteket. Vagy csak tanulságnak is jók, hátha egy barát vagy barátnő hasonló helyzetbe kerül, és akkor jól oda tudjuk mondani hogy: Ne legyél hülye… velem is pont ez történt. És akkor már le lehet ülni egy jó kávéra és cigire, és lehet órákat átbeszélgetni, sírni-nevetni, egymás hülyeségeiből okulni. Mert ugye az emberek abból tanulnak legtöbbet ha csalódnak. Vagy magukban, vagy egy barátban, szerelemben, munkahelyben, közösségben… És akkor a fájdalom arra ösztönzi őket (nagyrészt) hogy ne kövessék el újra ugyanazt a hibát, felveszik a láthatatlan energiamezőjüket, felcsatolják oldalukra a pisztolytokot és szúrós szemmel állnak az eseményekkel szemben mint egy vadnyugati revolverhős. Nos, én pont azt feszegetem az ilyen megvilágosodott pillanataimban hogy miért van az, hogy amíg A ember nem nyúl újra a tűzbe, B ember újra megégeti magát (tudatosan)? Mennyire számítanak döntéseikben a körülmények? Vagy az hogy milyen dolgokat éltek meg, honnan jött az őket idáig hozó képzeletbeli vonat?  Ha visszabogozzuk a szálakat mi lesz a tanulság, mi fog kiderülni? Kérdések… többnyire mindig újabb kérdéseket rakok magam elé, holott a válaszokat keresem. De erről édesapám egyik mondása jut eszembe még gyerekkoromból: Nembaj kislányom, kérdezz csak! Míg kérdezel addig jó, addig érdeklődsz, addig gondolkodsz.